Indi János és az ajkai kristályszuvenírek

Félsz, mi? Hogy megint elbaszták, csináltak egy felturbózott, a mai közönség igényeinek állítólag jobban megfelelő utólagos folytatást, hülyén mozgó CGI katonákkal, kezükben puska helyett adóvevő, Jar-Jar szerepében Indy fia, szegény Harrison Ford meg comic relief-fé válik saját maga mellett.

Hát nem pont. Sőt. Pont nem.

Kb tíz perce tartott a film, amikor már mondtam apámnak, hogy igen, ez egy igazi Indiana Jones-film lesz. A filmben egyszer sem hangzik el, hogy "öreg vagyok én már ehhez". És miért is hangozna, hiszen bár némely fotón úgy tűnhet, mintha Ford kiöregedett volna a szerepből, a filmben ennek nyoma sincs.

Aztán ott van a fiatal segítőtárs, Mutt. Mennyire idegesítő és túlhangsúlyozott szereplő lehetett volna. De nem lett az, kifejezetten szimpatikus karakter, és még véletlenül sem von el figyelmet a jó régészprofesszorról.

A sztori teljesen by-the-numbers Indy: elindulnak egy legendás történetű kincs nyomában, aztán feltűnnek a gonoszok (itt most a szovjetek; nyilván a nácikat már nem lehetett behozni Ford kora miatt), és pont a kincs megtalálásakor felülkerekednek, de nem tudnak bánni az erejével, és ezért látványosat buknak, amíg Indy a háttérből ezt végignézi. Egyébként a régi, atlantiszon játszódó kalandjátékhoz semmi köze, az valamikor még a háború előestéjén, a harmadik film után fér be az időrendbe.

Szerencsére tehát a sztori-formulához sem nyúltak, úgyhogy ebből a szempontból is megmaradt a feeling. Kicsit a végén a földönkívülis (bocsánat, dimenziónkívülis) - Csillagkapus szálat talán hagyhatták volna kevésbé túlspilázva, de annyira azért nem vitték el a történetet, hogy már ne férjen bele a megszokott keretekbe.

Szóval megnyugodhatsz.

Titanic: Szamócás süti

Az utolsó idén megnézett Titanicos film múlt vasárnap, a Szamócás süti című japán dráma volt. (Valamiért benéztem, hogy vígjáték lesz, és így próbáltam társat szerezni a filmhez, végül Milán is ebben a hiszemben jött el, de aztán egyikünk sem bánta meg.)

A film alapvetően arról szól, hogy a mai japán nők élete mennyire élhetetlen, és nem több, mint megaláztatások sorozat. Ezt négy, többé-kevésbé párhuzamos, egymásba fonódó történettel mutatja be, a négy nő a kurva, az örök kislány, a művész, és végül az átlagos nagyvállalati alkalmazott. A karakterek jól vannak kitalálva, és a színészek is hozzák a figurákat, sajnos a történet viszont kicsit unalmasra sikerült.

Bár az ítélethez az is hozzátartozik, hogy tegnap este, amikor Edinának meséltünk a filmről, végül Milán is meg én is arra jutottunk, hogy így egy hét távlatából már inkább jónak mondanánk a filmet, akár meg is néznénk újra.

Titanic: Fél Nelson

Dan egy belvárosi általános iskolában történelemtanár, rendszerkritikus független értelmiségi, aki megpróbálja a kiskamasz tanítványait kritikus gondolkodásra és az emberi jogok tiszteletére tanítani. Ebben két körülmény akadályozza: egyrészt a tizenhárom év körüli diákoknak állandó csábítás az iskola helyett a bűnözést választani, a környék drogdílerei ugyanis szívesen alkalmazzák a még nem, vagy alig büntethető munkaerőt.

A másik nehézség Dan elhatalmasodó kábítószer-függősége.

"Az értelmiség előtt két út áll: az egyik a kokain; a másik járhatatlan" -- ezt járja körül a Fél Nelson, a történetet pedig az indítja el, amikor Dee, a tanítvány rátalál a tesiterem öltözőjében a cracktől rosszullett tantóbácsira. Így aztán különös barátság szövődik köztük, de szerencsére a film nem megy át nyálas egymást-megmentésbe.

A szerintem idegenül közbeékelődő, tablószerű, a polgárjogi mozgalom történelmének jelentős állomásait bemutató jelenetek ellenére a film tempója feszes marad, a főszereplő Ryan Gosling kitűnően játszik, még egy-két mulatságos jelenet is belefért, összességében mindenképp javasolni tudom a filmet.

Titanic: Lesipuskás

Az idei Titanic-on elsőnek a Lesipuskás című filmet néztük meg (illetve inkább csak én, mert Anita kb végigaludta).

A filmről csak annyit, hogy olyan, mintha a Fargo egy olyan faluban játszódna, ahol minimum LSD-zik az ivóvizet. És ebből persze két film jöhetne ki, egy nagyon jó, meg egy nagyon szar. Ez nem a nagyon jó volt.

Pókmalac, pókmalac...

... ha úgy akar, hát a plafonon halad!

Szerdán az irodában végigröhögtük a napot a fenti Simpsons-traileren. Aztán amikor tegnap Szabival meglátogattuk PaGyuékat kézműben, az alábbi pókmalacot készítettem agyagból:

For English-speaking visitors, the above is my artistic rendition of Spiderpig in clay, from the Simpsons movie trailer.

Apropó Szabi, az milyen már, hogy kb. egy hónapja elindultak hárman biciklivel Amszterdamba, és az egyikük, aki persze ugyanúgy készült, csomagolt, tervezett, húsz kilométernyi, szembeszéllel nehezített tekerés után közölte, hogy "biciklizzen a faszom", és visszafordult?